Rozmarintszál 

Rozmarintszál

Volt egyszer egy király, akit a népei erősen szerettek, de sokat is búsultak miatta, mert nem akart megházasodni. Mi lesz az országunkból - évelődtek a népek -, ha egyszer meghal a királyunk, s nem marad örököse! Hiszen a király szeretett volna megházasodni, be is járt országot-világot, de sehol sem talált kedvére való feleséget. Nem tudta már, hogy mit csináljon. Egyszer eszébe jut, hogy van az ő vadaserdejében egy soktudó öreg vadászember, attól majd tanácsot kér. Elment az erdőbe, megkereste az öreg vadászt, tanácsot kért tőle. Az öreg vadász egy rozmarintszálat adott neki, s azt mondta, hogy amely leány előtt ez a rozmarintszál meghajol, azt vegye el feleségül.

Visszament a király az udvarába, s kihirdettette ország-világszerte, hogy aki szép leány van, s az ő felesége akar lenni, jöjjön el az udvarába, s amelyik előtt meghajol a rozmarint, feleségül veszi.

Bezzeg hogy jöttek a világ minden tájékáról, gazdag lányok, szegény lányok, báró-, gróf- s hercegkisasszonyok, hogy alig fértek el az udvaron. Ott aztán szépen körbe állottak, s a király kiment közéjük. Sorban megállott előttük, kezében a rozmarinttal, de bizony az egyetlenegy leány előtt sem hajolt meg.

Búsult a király, hogy már a rozmarint sem használ. Kihirdette másodszor, hogy jöjjön, aki szerencsét akar próbálni. S jöttek másodszor még többen, sokkal szebb leányok, de a rozmarint ezek előtt sem hajolt meg. Megpróbálta harmadszor is, s jöttek most annyian, mint égen a ragyogó csillag. S valának köztük olyan szépek, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem, s a rozmarint még ezek előtt sem hajolt meg. De már most igazán nem tudta, mitévő legyen. Hiába feküdt le este, szemére nem jött álom, mert a nép zúgolódott már, hogy annyi szép leány közül nem tudott választani.

Amint így tűnődnék, évelődnek magában, csak beröppen az ablakon egy kicsi madárka, arany volt a lába, arany volt a szárnya, s elkezdett beszélni a rozmarinttal:

- Hallod-e, te rozmarintszál, én tudom, hogy a király szívének nagy bánatja vagyon, de én majd segítek rajta. Mert a király kétszer szabadított meg engem a sólyom karmai közül, hát jóért jóval akarok neki szolgálni. Az a leány, aki előtt te meghajolnál, tündérkertben lakik. Holnap reggel indulj el az udvarból, hívjad a királyt, hogy menjen utánad, én majd felettetek repülök, s te csak nézzed, hogy merre szállok, arra tarts mindig, szépen elvezetlek a tündérkertbe.

A király jól hallotta ezt a beszédet, s alig várta, hogy megvirradjon. Nem kellett, hogy hívja a rozmarint, amint az elindult, ment utána. Az aranylábú, aranytollú madár mindig ott repült fölöttük. Vezette őket erdőkön-mezőkön által, hetedhét ország ellen.

Amint mentek, mengedéltek, rengeteg erdő közepében egy lovat találtak, mely az út szélén fetrengett s nyögött keservesen. Odamegy a király, nézi, mi baja a lónak. Még jól rá sem nézhetett, megszólal a ló:

- Te jó ember, segíts rajtam, bizony megszolgálom neked. Egy esztendeje, hogy a bal lapockámban van egy ezüstnyíl, s még nem akadt olyan könyörületes lélek, aki ezt kihúzta volna.

Még azt is elmondta a táltos ló - mert táltos volt -, hogy a nyilat egy vén boszorkány lőtte a lapockájába. A király megfogta a nyilat, szépen kihúzta, s hát abban a szempillantásban a ló felszökött a földről, felágaskodott, s úgy megszépült, hogy a király olyan szép lovat életében még nem látott.

- Na - mondá a táltos -, köszönöm a jóságodat, el sem is felejtem. Jól tudom, hogy mi járatban vagy. Ülj fel a hátamra, s addig meg nem nyugszom, míg feleséget nem találsz.

Felült a király a táltos hátára. Szállott a rozmarint előttük, az aranytollú madár felettük, s repült a táltos, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben.

Hanem egyszer csak hirtelen megáll a táltos. Szertenéz a király, s hát egy üvegvár elé értek. No, még ilyen várat sem látott világéletében! Üveg a fala, üveg a födele, üveg az ajtaja, s akár hiszitek, akár nem, üveg volt még az ablaka is. Még meg sem állapodtak jóformán az üvegvár előtt, hallja a király, hogy valaki odabent éktelenül ordít, mintha nyúznák, s tüzes vassal sütögetnék.

Beszalad a király a várba, s - Uram, Jézus, ne hagyj el! - mit látnak szemei. Egy üvegember ül ott, s ordít keservesen. Azért ordított, mert a hasában egy dongó volt, s az ki akarta rágni. Kérdi a király:

- Hát te miért ordítasz, te üvegember?

- Hogyne ordítanék - mondá az üvegember -, hát nem látod, hogy egy nagy dongó van a hasamban, s ki akarja rágni!

- Hát nem lehet ettől megszabadítani téged? - kérdi a király.

- Dehogy lehet, dehogy lehet - mondá az üvegember -, eleget próbáltam, de nem lehet, míg ennek a dongónak az anyja, a kétkardú pók él. Az pedig, míg a világ s még két nap, mindig él, nem lehet azt elpusztítani. Volt egy táltos lovam, az talán el tudta volna pusztítani, de az ördögadta kétkardú pók ezt is meglőtte.

Még jóformán el sem panaszolhatá ezt az üvegember, hát ereszkedik le a padlásról a kétkardú pók, s leül az üvegkanapéra, éppen a királyné mellé, mert hogy szavamat össze ne keverjem, ott ült a királyné az üvegkanapén, de tetőtől talpig be volt fonva pókhálóval. A királynén mindig rózsaruha volt, de ezt a pók minden órában befonta az ő hálójával, a másik órában pedig egy tövismadár letépdeste róla a hálót. Na, leereszkedett a pók az üvegkirályné mellé, és elkezdette fonni a hálót a rózsaruhára.

- De ilyen-olyan teremtette - rikkantott a király -, ezt már tovább nem nézhetem!

Kirántotta a kardját, s nekivágott a póknak. De az a fertelmes állat a két első lábával, amely olyan volt, mint két kard, úgy-úgy visszacsapott, hogy a királynak mindegyre kiesett a kard a kezéből. Csak úgy csengett az üvegvár a nagy erős viaskodástól, hogy a táltos is meghallotta odakint. Hopp, nekiugrott a garádicsnak, fel az üvegvárba, be a szobába, s úgy oldalba rúgta a kétkardú pókot, hogy meg sem moccant többet. A dongó, mikor látta, hogy az anyja veszedelemben van, hirtelen kirepült az üvegkirály száján, de hiszen ha kirepült, vége is lett az életének, úgy rátappantott a táltos az első lábával.

S hát amint a pók meg a dongó megdöglött - halljátok csak, mi történt. Az üvegemberből igazi szép ember lett. Az üvegasszonyból igazi szép asszony - de milyen szép asszony! -, s a ruháján egyszeriben kinyílottak a rózsák. A kicsi tövismadár leánnyá változott, mert leány is volt azelőtt, az üvegkirályné szobaleánya. Az üvegvárból pedig aranyvár lett ismét, mert arany volt ez is annak előtte.

Na, mikor minden ilyen szépen jóra fordult, az üvegkirály elbeszélte, hogy s mint lett belőle üvegember, hogy került dongó a hasába. Az úgy volt, hogy egy vén boszorkány el akarta vetetni vele a leányát. Mikor aztán tündérvárból hozott magának feleséget, a boszorkány nagy bosszúságában dongóvá változtatta leányát, őt pedig üveggé, s beléje küldötte, hogy rágja, kínozza. Ő, a boszorkány, kétkardú pókká változott, hogy a királyné rózsaruháját pókhálóval bevonhassa. A szobaleány pedig tövismadárrá, aki mindig letépi a pókhálót róla, hogy aztán ismét befonhassa. Hanem ez még nem volt elég, meglőtte a táltost is.

Mikor így elmondott mindent az egyszeri üvegkirály, mondja a királypajtásának:

- No, pajtás, te velem annyi jót tettél, hogy én azt neked soha meg nem tudom szolgálni.

- Nekem ne is szolgáld - mondá a király -, csak azt mondd meg, hol van a tündérkert.

- Ó, az nincs messze ide - mondá az üvegkirály -, egy szempillantás sem telik belé, odarepít az én táltos lovam.

Még vacsorára sem maradt ott a király, pedig ugyancsak marasztalták. Felült a táltos hátára, s hipp-hopp, ott voltak a tündérkertben.

Haj, Istenem! Nagy szomorúság lehetett ottan, mert gyászba volt borítva az egész tündérkert, tündérkert közepén a gyémántpalota. Kérdi a király a tündérektől:

- Kit gyászolnak itten?

Felelték a tündérek:

- A királykisasszonyt. Szegény, amiatt való nagy bánatában, hogy a nénjét a kétkardú pók minden órában befonja a hálójával, fehér liliommá változott.

Mondja a király a tündéreknek: vezessék el őt ahhoz a fehér liliomhoz, hadd nézze meg. Odamennek, s hát a rozmarint csak meghajlik a fehér liliom előtt. Az aranytollú madár rászáll, elkezd énekelni, s ím - halljatok csodát! - ebben a pillanatban megrázkódék a fehér liliom, s olyan gyönyörűséges leánnyá változott, amilyet még emberi szem nem látott.

Hej, nagyot kiáltott a király örömében. Azt mondta:

- Enyém lesz az a leány, ha addig élek is!

De a tündérkisasszony sem húzódozott tőle, s mindjárt papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak, aztán fölkerekedtek, meglátogatták a sógorságot is, ott is volt dínomdánom, lakodalom. Aztán megint fölkerekedtek, hazáig meg sem állottak. S ott volt még csak az igazi vendégség, de olyan, hogy hét országra szólott, hét hónapig tartott, rostával hordották a bort, ki kapott enni, ki nem, de mindenki jóllakott. Én is ott voltam, egy nagy csontot kaptam, menj oda te is, adnak neked is.

Elsőként,-már mondanom sem kell-, tudatosítom magamban, hogy minden mese rólam szól, nekem szól. Én vagyok az a király, az a szellemiség, aki keresi a lelki társát, vagy inkább önmaga(m) lelkének legnemesebb kibontakozását. Én vagyok az a tömeg, akinek hiányérzete van, aki nem találja boldogságát, mert nincs helyén érzelmeiben, vágyaiban. Nem vagyok boldog, veszem a fáradságot és elindulok a saját beavatásomon, hogy önmagamból a legtöbbet, az istenit ki tudjam hozni. Elindulok az utamon, megyek befelé, hát hová máshová, mint az erő eredőjébe, az erdőbe. Keresek és találok, talán egy sugallatot, netán bennem egy szikrát. Király vagyok, tehát szellemiségem teljes kincsestára birtokomban, így meg is kell találjam magamban a vadászt, az állat(öv)keresőjét, ismerőjét, a segítséget.

A nép azon kesergett, ha nem lesz örökös, nem lesz, aki az életet továbbvigye. Ez bizony komoly dolog, nem csak a boldogságom a tét, hanem a további az életem. Egy rozmarintszál vezet el a teljességhez. Ez egy más mesénél könnyű tételnek mondanám, hiszen népmesékben a másik kulcs az élőfa, folyó, árok, tehát a tejúterők képviselete, ha ez megjelenik a mesében, ez oldja meg a problémát. A Nap az égen fenntartja az anyagi létet, aki viszont az anyagon túli világot, beleértve Istent is, keresi, önmagában érzi, illetve szól hozzá, az ezt keresi. Egy lila virágú bokor az útvezető, kinek nevében benne rejtezik a rózsa, a tejút növénye, melynek spirális szirom rendeződése a tejút spirálját idézi meg.

Nos, most hogy már tudom mit keresek, de, hogy hogyan, s hol találom meg azt, még nem. Milyen szerencsés, hogy berepül egy madár, így átkerültünk a halakba: ez a madár azért segít, mert az élet farkastörvényeit nem figyelembe véve segítettem a gyengébbet, megmentettem a ragadozótól, ez a túlélésem záloga. A halak testiség túloldala a szűz szellemiség, neki tudnia kell hol a tündérország, hiszen szembe van vele, hát vezessen engem. Ez egyébként pont a haláltengely, itt nincs élőfa minőség, hiszen pont keresztbe tesz neki. És hát látjuk is, hogy a lovat, aki az életfa tengely képviselője és keresztbe van a halak -szűz tengelyre, itt lenyilazták. Azért mégis él (hála a vízöntő hatásnak), és ezt onnan tudom, hogy a madár elvezetett engem oda. Íme a világ, szalad a lejtőn lefelé, távolodik Istentől, zuhan a halál felé, és mégis van élet, s van kegyelem.

Bennem, mint a halak-szűz tengely képviselőjében megsérült valami, gyógyítanom kell magam, hogy továbbléphessek. A bal lapocka a lélek befogadó oldala, tehát olyan vágyakat, érzelmi kilengéseket fogadok be, élek meg, ami nem a fejlődésem szolgálja, ami nem a lelkem legmélyéről jön, amit rámerőltettek. Bennem győz a jó, az isteni, és ezt meglovagolva már van esélyem elérni célomat: a teljességet.

Úgy látszik önmagamban még nagyobb betegségek jutnak felszínre. Hiszen fogoly vagyok. A mai korszak foglya, tán még a szellemiségem sem igaz, átlátszó és törékeny. Eddig azt hittem tiszta a fejem, most, hogy belelátok: üres. Na tessék, ezért indultam el a beavatáson? Csak a boldogtalanságom tudatosult. Én a magam erejéből nem is tudom legyőzni az okát, a kétkardú pókot. Hogy életben maradok, azt egyedül a táltosnak köszönhetem, a bennem rejlő isteni magnak, mely arra sarkalt engem, hogy segítsek egy jómadárnak, csak úgy, mert lehetőségem adódott rá. Talán lehullik a mátrix, mely pókfonalakon keresztül fogva tart, kínoz, lakáskölcsönön, megélhetésen, bürokrácián keresztül, és végül sikerül kivirágoztatni, kiteljesedni lelkem, szeretni adó és vágyó képességem legnemesebb virágait, mert él és egészséges bennem a jó, a ló. Pedig bennem van a tiszta, a hófehér, a romlatlan, a régi szerelem, és ha vágyom rá, ha csak neki énekelek, erőre kap, úgy legyen, talán egyszer vége lesz a küzdelemnek.

Egy mesében mindennek szimbolikus jelentése van, s én tudni akarom, miért kétkardú a pók, miért nem ugyanaz a ló viszi a gyémántpalotához, egyáltalán miért gyémánt a palota, miért a garádicson ugrik be a ló az üvegpalotába, miért üveg a palota, miért ezüst a nyíl? Miért háromszor hív össze lányokat, miért aranytollú, aranylábú a madár?

Az ezüst a Hold féme, a Hold ura a rák, ami ugye pókféle, merthogy az ökörnyál (keleti megfelelője a nyugati ráknak) is apró repülő pók. Ha a fej a szellemiség, racionalitás, Nap, akkor a lélek, az érzelmek, a Hold. Ha a pók kétkardú, akkor a karod a szíved magasságában a lélek kifejezője, lelki szükségletek végrehajtója, a lapocka pedig a lélek rezdüléseinek mozgatórugója. Tehát én a lelkemen keresztül tartom magam fogva, vágyaim húznak szenvedésbe, talán a gyűlölet, a szelektív, érdek-szeretet miatt nem tud kivirágozni bennem szeretet rózsája. Ezüst a Hold féme, aki pedig beleszúrta, a pók (rák), a Hold otthonléti helyzete (tehát a Hold ura a ráknak), így az ezüstnyíl is érthetővé válik.

Az üvegpalota talán az állatöv tartomány határán túl van, talán az a pont, ahol az Extragalaktikus Szuperhalmaz a szűz csillagkép iránya felöl olyan erővel szív, hogy minden kétdimenzióssá válik, és hogy el ne szívja életerőmet, tejút ellenerőt kell belevinnem a rendszerbe, hogy létrejöjjön az egyensúly. Talán az állatövbe a ló által bejutott tejúterők már ezen a tartományon túl, a tündérországban nem elegendőek, talán a Spirálgalaxisból több kell, mint karja, ami a mi Naprendszerünk tartományában látható, talán ezért kell másik ló.

Azon is gondolkodtam miért kétszer mentette meg a madarat a sólyom karmai alól. Talán azért mert a Halak "egyikünk ma meghal" gondolkodása helyett az ikrek típusú, tejút energiával átitatott "testvérem vagy, együtt, egymásért" életvitelt valósította meg. Így ebből adódik, hogyha a főhős ikrekként viselkedett 2 ikerként kétszer menti meg. Az aranylábú, aranytollú madár pedig azért arany, mert a vízöntővel szemben az oroszlán van, tehát ő is tejútenergiával töltekezett (vízöntő, szellemi oldal), a testiség túloldal az oroszlán (lába, tolla arany (nem pedig a feje).

A gyermekeim óvónője gondolatai nyomán a fehér liliom jelentése is világossá vált. Hiszen ő a tavasz üde növénye, mely nem eresztett mély gyökeret, nem érezte még a nyár forróságát. Így képviselheti a kezdet, a fiatalság, az érintetlenség és romlatlanság varázsát.

A három lánynézés három fokozatot képvisel. Mint egy ember érési fokozatai. Először az anya táplál és gondoskodik rólam, ezért szeretem őt, Hold. Ebben az esetben az anyag, az étel szolgálja fejlődésem. "Úgy szeretlek édesapám, mint galamb a tiszta búzát". A gazdagság, az anyagi sík kap szerepet ebben a mesében is: "bezzeg hogy jöttek a világ minden tájékáról, gazdag lányok, szegény lányok, báró-, gróf- s hercegkisasszonyok, hogy alig fértek el az udvaron". A Második esetben szerelmes vagyok (a szüleimbe, páromba), s úgy szeretem, "mint forró nyáron a hűs szellőt", akit szeretek szépnek látom: "S jöttek másodszor még többen, sokkal szebb leányok, de a rozmarint ezek előtt sem hajolt meg". tehát a Vénusz-Mars útkeresése következik. Ezt felváltja a földi uralom, az oroszlán ura, a Nap kiteljesedése, az arany, a csillogás. "Megpróbálta harmadszor is, s jöttek most annyian, mint égen a ragyogó csillag. S valának köztük olyan szépek, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem." (szüleim, párom) erényeit nem kérdőjelezem meg. Negyedikként persze eljön az igazi, "úgy szeretlek édesapám, mint emberek a sót", tehát a Szaturnuszt. A Szaturnusznak pedig a legtisztább, legnemesebb anyaga a gyémánt. "Az aranytollú madár rászáll, elkezd énekelni, s ím - halljatok csodát! - ebben a pillanatban megrázkódék a fehér liliom" (a gyémántpalotában)," s olyan gyönyörűséges leánnyá változott, amilyet még emberi szem nem látott". A mese értelmezésével egy csont jutott nekem is a lakodalomból, mivel odamentem érte. . "Én is ott voltam, egy nagy csontot kaptam, menj oda te is, adnak neked is."