Az igazmondó góbé még igazabb kalandjai

Egyszer csak azon veszem észre magamat, hogy hát az apám házasodni akar, s anyámat akarja elvenni. Azt mondja nekem az apám: - Eridj a malomba, s őrless a lakodalomra kenyérnekvalót! Rajta szegény, kapom én nagy frissen magamat, mint ez a könnyű fickó itt, keresek egy átalvetőt, felviszek a padlásra három tarisznyát, s megtöltök kilenc zsákot olyan dálnoki búzával, mint a makk, s mind a kilencet egyszerre a vállamra villantom, s kiviszem a szekérre.

Kivezetem az ökröket, s bé akarom fogni, de egyik sem talál a régi helyére; mindegyiket a másik helyére vezetem, a csálést a hajsz helyére, a hajszot a csálé helyére, s így rendben van. Próbálom a két járompálcát, s hát az sem illik a helyére, dugom egyik helyett a lapát nyelét, másik helyett a kötőrudat, s úgy jól van a dolog.

Elmegyek a malomba, s amikor odaérek, megállítom az ökröket, beleütöm az ostornyelet a földbe, nehogy meginduljanak. Magam pedig bemegyek a malomba, hadd hívjam a molnárt, hogy a búzát segítsen behordani.

Egyetlenegy lelket sem kaptam benn a malomban. Nézek széjjel egy ágy alá s a kemence mögé, hát látom, hogy a kancsó nincs a szegen; abból megtudtam, hogy a malom oda van eprészni. Gondolom, hogy immár, ha ennyibe van, szép békességesen hazavárom; de eszembe jut, hogy nemigen szokása hazasietni, s amíg előjön, én addig meg is őszülhetek, aztán az ökröknek is bajosocska esztendőről esztendőre várakozni, mert nem is hoztam volt nekik, amit enni adjak.

A malom után iramodom hát sebes kutyafuttában a bércre, s hát ott szimatol a bokrok között. Vágok egy istenes jó husángot, döngetni kezdem két oldalba, ahogy csak tőlem lehetett. Még egyszer jól nekihúzom a husángot, s amíg reásújtottam volna, hallom messziről, hogy megrezdül odabent a völgyben, s őröl, zakatol: éppen az én búzámon járja.

Hogy a bércről hamarább leérjek a völgybe, nekifekvém, s lehingerődzém az oldalon. Utánam mind a fatuskó, amennyi csutak csak volt. Megkívánták tőlem az időtöltést. Nekik nem lett bele semmi bajuk, én is csak egy kicsit ütöttem belé az orromat a lágy mezei sárba, de nem mártottam fel onnét egészen, még ott is elég maradt a helyén. Több baja lett annak a szegény fehér lónak, amelyik ott eddegélt az aljban, mert az tőlünk úgy megijedt, hogy a lábára szorított nyűggel együtt kifutott a világból, s még nem jött vissza manapságig.

Hozzádörgölgetém az orromat a gyephez, mint a tyúk szokott, s elmentem, hadd lássam, az ökrök nem mentek-e el állóhelyükről. S hát az én ostornyelem odafogant a földbe, s akkora fa nőtt belőle, mint a barassai nagy torony.

De annyi fiat költöttek bele a seregélyek, hogy azoknak a csárogásától a malomzúgás nem hallott. Bezzeg megörvendék neki; gondolám, hogy most fogok seregélyfiat eleget. Jól tudtam hágdosni, ahogy csak kellett. Felhágok a fára, dugom a kezemet, s hát nem fér bé a likba, próbálom a fejemet, s hát az jól befér. Teliszedem a keblemet seregélyfiúval. Ki akartam bújni a lyukból, de hát én nem fértem ki; hazafutok, elviszem a fejszét, s kivágom onnét magamat: De nem tudtam leszállni, mert a fa vastagocska volt, s a fejem is szédült, hanem kiáltottam a molnárnak, hogy vegyen le. A molnár azt gondolta, az a bajom, hogy megehültem, s nekem a fiától molnárpogácsát küldött. De én a fiúnak olyan erős lúdméreggel mondtam meg, hogy nem efféle bajom van, hogy az egyszeribe elfutott, s hozott egy véka korpát, azt nekem egy pózna végén felnyújtotta.

Én kötelet sodortam belőle, olyant, hogy a malomkövet is fel lehetett volna vele akasztani. Próbálom, leér-e a földig, de hát egyrét nem éri, fogom kétrét, s hát olyan jól leér, hogy még a földön meghajlik. Ereszkedni kezdek rajta, de egy féreg ott fenn, ahol egy ághoz megkötöttem volt, elkercelte, elvágta, s én kötelestől lecseppentem. De míg a földre érnék, addig a seregélyfiak a kebelemben megtollasodtak, szárnyra keltek, s engem repíteni kezdtek. Mikor az Olt felett repültünk, valami asszonyok ott az Olt felett rongyot mostak, s kiáltozni kezdtek.

"Mit csinál ez a gyerek, hogy úgy tud röpülni? Ha leesik, éppen az Oltba szottyan, s belehal!" Láttam, hogy mind felém néznek, de a seregélyfiak csárogásától nem tudtam tisztán kivenni, hogy mit kiáltanak. Azt gondoltam, hogy azt kiáltják, hogy oldjam meg az ingem derekát. Én az ingem derekát kiszabadítám a harisnyám szíja alól; avval a seregélyfiak egyszerre a keblemről mind kiduvadának, nekem annyi szárnyam, mind elrepüle, s én az Oltnak kellős közepébe belécsuppanék.

Csuppanásommal az Oltat úgy kicsapám az árkából, hogy az egészen kiloccsant a hegy aljáig. De mikor az árkába visszatakarodott, egy kicsi híjával, amit egy gidófalvi szomjú komondor lecselt fel belőle, annyi hal maradt künn utána, hogy a helyet Mánástól Dobojig s Arkostól Angyalosig mind ellepte - még a Szépmezőt is egészen. No, volt ott hal elég. Tizenkét bivalyszekér egy hétig örökké hordta, soha meg nem szűnt, mégsem tudta megkezdeni. De mene egy csóré cigánypurdé Körös-patakról, az mind felszedé a pendelyébe, s elvivé.

De eszembe jut, hogy engem nem játszódni küldtek, hanem őrölni. Elindulok arrafelé, ahol az ökrök voltak, hadd lám, mit csinálnak, nem mentek-e el a helyükről. Sokáig mentem, úgyhogy megfáradtam bele. Látok egy réten egy lovat, s reágondolom, hogy ezen könnyen odajutok, ahova kell. Utána indulok, de hát ő engem nem vár meg. Fogom a farkát, egyet fordítok rajta, s magammal szembeállítom, s mondom neki amúgy mirgyilusosan: "Hó! megállj, pityipangós, ne ijedezz!" Megértette a jó szót, megállott, mint a cövek. Megnyergelém a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmentem a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, hogy a föld is szakadt utánam.

Egyhelyt egy szőlő alatt menék el, s annak a kerítésén belül sok szép ért gyümölcs volt. Megállítám a szürkét, leszállék a barnáról, s megkötém a sárgát a gyepűhöz. Próbálom, hogy béhágjak, de nem tudék; megmarkolám a hajamat, s annál fogva belódítám magamat. Rázni kezdem a szilvát, hull a dió, szedem a mogyorót, s telirakám a kebelemet.

Erős meleg volt, meg voltam szomjulva, hogy majd megepedtem. Látom, hogy ott nem messze vannak valami aratók, s kérdem, hol kaphatnék itt vizet valahol. Azok nekem megmutattak nem messze egy forrást. Odamegyek, de hát béfagyott! Eleget akartam a jeget a sarkommal vagy kővel betörni, de nem lehetett, mert a jég lehetett egyaraszos. Hanem kapám a fejemről a koponyámat, s könnyen betörém vele a jeget, vizet meríték véle, s amúgy jót ivám.

Elmenék a kerítéshez, a gyepűhöz, hajamnál fogva kilódítám magamat az útra; eloldám a szürkét, felülék a barnára, s úgy elvágtaták a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, hogy ugyan lógott a hajam belé. Egyhelyt találék két embert, mikor meghaladtam volna őket, utánam azt kiálták: "Te, fiú, hova lett a fejed?" Tapasztom a derékam, hát nincs ott a fejem! Vissza én avval, sebes kutyavágtában a forráshoz! De hát mit látok? Az én koponyám magát nálam nélkül megunta, s neki csak annyi esze volt, hogy minekutána ottfelejtettem, magának sárból kezet, nyakat, derekat, lábat csinálgatott, s a jégen csúszkálva, sikolándva kaptam meg. Én is meglehetőcskén tudtam sikolándani. Eleget csúszkáltam utána, de ő jobban tudott, mint én, nem tudtam semmiletteképpen megfogni.

Uramisten, mitevő legyek! Merőben megijedtem, hogy fejem nélkül kell csakugyan maradnom. De eszembe jutott valami, s mondám magamban: "Hadd el, koponya, ne vesd magad, mert engem nem vágsz ki! Nem jársz túl rajtam." Csakhamar sárból egy agarat csináltam, nekiuszítám a koponyának, s az egykettőre elfogá, s szépen előmbe hozta. Én elvettem, feltevém, menék a gyepűhöz, hajamnál fogva kilódítám magamat. Eloldám a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmenék a sárgán, egy lejtőn ki s egy hágón be, mint a madár.

Mikor a malomig értem, ott veszem észre, hogy engemet az apám otthon nem győzött várni, keresésemre indult, s hogy nem kapott, siratni kezdett nagy jajszóval: "Jaj, lelkem fiam, hova lettél? Jaj, jaj, miért is küldélek el csak magadra! Jaj, lelkem fiam, most véged neked, valahol elpusztultál!" Amennyit engem apám életemben szidott és korholt, sohasem hittem volna, hogy engemet úgy tudjon sajnálni. Hogy láttam, mi baja van, még távolról hozzászóltam: "Ne búsuljon kend egyet is, apámuram, mert itt vagyok, rossz fejsze nem vész el!"

Meghoztam szegény apámnak a lelkét. A zsákokat a liszttel szekérre raktuk, hazamentünk, s az apám lakodalmát fáintosan megünnepeltük. A menyasszony anyám volt, a menyasszonytán­cot legelőbb én jártam el vele, s azután jött a sor másokra. Mikor a lakodalomnak vége lett, mások mind eltakarodtak, s mi otthon maradtunk csak magunkra; s máig is élünk, ha meg nem haltunk. Én még azután egy esztendőre lettem, mert apámnak igazi törvényes fia vagyok. Szépen felcseperedtem, s ügyes legény lett belőlem.

Erről a meséről Pap Gábor előadásán hallottam. Az alapom most is az, hogy minden én vagyok. Én vagyok az az apa, vagyis szellemiség, aki vágyik arra, hogy egyensúlyba kerüljön a lelkiségével, vagyis a szívemmel. Én vagyok az a fiú, aki most éppen ebben a testben, tapasztalok. Az életem során felhalmozott tapasztalataimat, a búza szemeket elraktároztam a padlásra, ezek a fejemben lévő emlékek, melyek összegyűltek, és arra várnak, hogy bölcs átgondolással, vagyis a malom általi őrlődéssel olyan tudássá, életérzéssé, lisztté váljanak bennem, amely által boldog és szeretetteljes ember válhat belőlem, mely egy lakodalom keretében teljesedik ki. Ebben a lakodalomban fejemmel érzek, szívemmel gondolkodom. "Meghoztam szegény apámnak a lelkét." És végül én vagyok az a legény, aki a szentszellem és a szentlélek egyesülésének, nászának teremtése, teremtménye vagyok. No, de mi kell ahhoz, hogy a teremtés, vagyis én, igazi ember, az isten képmása legyek, ne pedig egy feje vesztett s(z)á(a)rember?

Legelőszőr felmegyek a padlásra, a szellemi szintre és összegzem a tapasztalataimat. Felvállalok mindent, azt is, ami örömmel töltött el, s azt is, ami keserűséggel. Így a hibás lépéseimből származó tapasztalataimat is. Vállamra vettem, felvállaltam és az ökrökkel viszem őket a malomba. Az ökör a rák keleti megfelelője, ura a Hold, a lélek, tehát megpróbálom átérezni, mi miért történt. Egyszer a magam helyébe az én szempontjaim szerint, egyszer a másik helyébe is beleképzelem magam, hiszen az is szempont, hogy én mit okoztam másoknak. S ez így van jól.

Keresem a malmot, a tudás eszközét, a tiszta forrást, amiért leszülettem, és amiért meg kellett tapasztalnom, amit eddig már megéltem. Nem találom, a fejemben csak káosz van, nem látom az összegző értelmet, nem tudom miért élek, tapasztalok, várok. Igen ám, de ha én nem teszek semmit, akkor az ökreim, a lelkem, a szeretet adni és kapni vágyó részem 'éhen döglik'. Szaladok fölfelé és meg is lelem, addig őrlődöm, addig töröm a fejem, addig zakatolnak a fogaskerekek a fejemben mígnem, megértem, hogy semmi sem történik véletlenül. A halak szűz tengely korszakának az erdejében, amíg nem láttam a fától az erdőt, egy kicsit bele ütöttem az orromat a sárba, csak azért, hogy e kellemetlen tapasztalat által megértsem, mi miért történt velem.

A fehér ló viszont kifutott a világból, a sár engem már szürkévé, sárgává tett, az éltető, tiszta, romlatlan forrás energiája már nem áll rendelkezésemre. Általa már nem tudom emelni magam. Pedig én fölfelé vágyok, és ha nem repülhetek táltos paripán, hát másként szárnyalok. Míg törekszem fölfelé, míg keresem az Istent, mert vágyom a boldogságra. A kezemmel nyúlok a 'likba', tehát a szívemmel próbálom átérezni az élet értelmét, de nem sikerül. A fejemmel, az értelmemmel tudom csak átlátni, miért vagyok, megközelíteni a forrást, a Jóistent. Amit megértettem, ami tapasztalat életbölcsességé, tudássá vált bennem azáltal, hogy az élőfán, a tiszta forrásban leltem meg, azt a keblemre tudom ölelni, szárnyalni képes a lelkem, s önfeledten, igazán tudok szeretni, boldog lenni. Nem hiszem, Tudom, hogy Van Isten, mert Értem a Világot, és köszönöm, hogy a tapasztalatok által megvilágosodhattam.

Ez mind nagyon szép, no de kamatoztatom-e igaz tudásom a való életben? Rámosolygok-e arra aki nem ért engem, aki másként gondolja, aki úgy akar segíteni nekem, ahogy nincs szükségem rá? Mennyi liba vesz körül! Elönt a "lúdméreg". És mégis, aki nem úgy segített, ahogy én akartam, akire haragudtam, mégis tudott segíteni a megélés által. Összerendezem az élettapasztalataim szövedékét, és irányítom az életem. Próbálok úgy élni, ahogy szeretnék, de belül rág egy féreg, hisz nézeteltérésünk volt, lehet ártani akart nekem, és már zuhanok is lefelé. És, hogy mégis szárnyalok, hogy felülkerekedek lehúzó érzéseimen, azt a tiszta forrás megtalálásának köszönhetem.

"Mit csinál ez a gyerek, hogy tud repülni... belehal". Tényleg, talán két lábbal kéne állni a földön, mert vannak bizonyos társadalmi elvárások. Azt kéne szeretni önérdekből, ami kifizetődő, biztos sokkal gazdagabb lehetnék. Inkább megyek pénzt keresni, minthogy itt írogatok. Mégis újra itt vagyok, csak sírok és sírok, íme itt a halak korszakban, annyi szörnyűség történik, eluralkodott a 'gonosz', talán nincs is Isten, csak pokol van, ahol mindenki bűnös. Vagy mégis van Isten és szeretetből történik minden. Talán, ha hagyom hogy a keblemre öleljen, talán ha a szeretet által vezérelve, ha magasabb nézőpontból tudom átlátni a történéseket, akkor számomra nincsenek szörnyűségek. A cigány vagy Cygnus vagy hattyú csillagkép a tejút egyik ágán található, neki tényleg könnyű dolga van, hisz részesül a tejút energiájából.

"Engem nem játszódni küldtek, hanem őrölni." Én nem műélvezetekre vágyok, engem a Jóisten feladattal és felelőséggel küldött a világba. Emberséget tanulni. Látok egy lovat. "Fogom a farkát egyet fordítok rajta, s magammal szembeállítom." Úgy látszik, ha a fehér ló nélkül is, mégis tud szárnyalni a lelkem a seregélyek szárnyai által, akkor mégis találok lovat. Úgy elmentem a sárgán..., hogy a föld is szakadt utánam. Száguldok a forrás felé.

Talán szegény vagyok és mégis gazdag, boldog vagyok, hogy értem és ezért a boldogságért élek. Telirakom keblemet a fény által lett édes gyümölcsökkel, és általa gazdag vagyok. A testi élvezetek kielégítése nem elégített ki. Nem a felszínt, nem a jeget vágyom kapargatni. Vágyom a további mélységekre, vágyom arra, hogy még többet tudjak, még többet megértsek, még nagyobb távlatok nyíljanak meg és beszéljenek hozzám, hogy láthassam a nem láthatót is.

Járom az utamat. Olvasok könyveket, -egyik ezt írja, másik azt-, nézek TV-t, csak kapkodom a fejem, mígnem elvesztettem a nagy hajszába. Csak élem az életem, mint egy lélek nélküli robot. Munkába járok, gyereket nevelek, eszem, alszom, és pontosan tudom, hogy mik az érdekeim, mi mennyit ér, mennyi hasznom van belőle. Megéri. Van házam, autóm, menő munkám, trendi vagyok..., Csak nem tudok repülni... Se seregéllyel, se lóval. Vagyis kiégek, és üresen próbálom palástolni a rosszkedvem. Vagy az önmagáért való szeretet lesz a vezérfonalam. "Hajamnál fogva kilódítom magamat.., és úgy elmenék.., mint a madár.

Még egy két hideg, számító gondolat bekúszik, berzenkedik az egóm, hogy végem van, éhen halok, ha nem járok két lábbal a Földön, ha szárnyalok. Ám vannak önfeledten boldog pillanataim, és köszönöm hogy úgy élek, hogy "apámnak igazi törvényes fia vagyok."